Szar országban élünk és ez van...

Életem első napja majdnem munkanélküliként - avagy szívás van babám!

A munkanélküliségről, nyugdíjakról, közalkalmazottakról, politikusokról és az életről, ami körülvesz minket és ebben kell élnünk nap, mint nap akár tetszik, akár nem...

_{2009.10.01 16:14}

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméret

9 év folyamatos munkaviszony után alakult úgy az életem, hogy kénytelen voltam eltolni a biciklimet a helyi munkaügyi központig, hogy bejelentkezzem én is regisztráltan, legálisan és hivatalosan munkanélkülinek.

Sok megalázó pillanat van mindenkinek az életében, egy idő után az ember fia-lánya hozzá is szokik, de az első alkalom ezekből a pillanatokból mindig maradandó. Reggel 8-kor a munkaügyi központnál, ahol az utca végéig kígyózó sorba beálltam, hogy sorszámot szerezzek magamnak örökre bevéstem az emlékezetembe. Magamban dühös voltam és csalódott. Cikáztak a gondolataim a több évtizedes múlton, mely során kismillió iskolát kijártam és jó pár nyelvet megtanultam. A szakmámban nem tartom magam sötétnek, sem pályakezdő, sem rokkant, sem hülye nem vagyok, csak egy ember a sok millió közül, aki dolgozna, ha hagynák. A több száz sorstársam szemébe nézve ( a szám megállapítása a 10 perc alatt kiosztott sorszámok alapján, tapasztalati úton történt), ők is hasonlókat élhettek meg. Voltak vér profi munkaügyi központba járók és páran voltunk olyanok is, akiknek ez a téma még tök szűz volt.

Boldogságban kellett volna úsznom az 58-as sorszámom alapján, volt mögöttem olyan, akinek már csak a 120-as jutott, de nem sikerült örömkönnyekben úsznom eme tény láttán. A szám megdöbbentő, hiszen ez csak 1 nap 1 munkanélküli központ, egy városban, amely 30.000 állandó lakost tudhat magáénak. A körülöttem lévő pletykálódó asszonyok diskurzusából kiderült, hogy ez még jó nap, mert általában ennek a duplája szokott lenni a résztvevők száma és hát látszik, hogy közeleg a hétvége ilyenkor kell jönni. A lapocskámra az volt írva, hogy várható behívási időpont 10:30. Mivel reggel 8 órakor húztam a sorszámot, így gondoltam átugrom a szomszéd boltba venni tejet, meg kenyeret erre még „fussa” alapon, majd visszatépek a munkanélküliek színhelyére.

Kilenc óra magasságában vissza is értem, bár a tömeg lényegesen nőtt eltávozásom óta, de legalább a sorszámok is látványosan pörögtek a behívó táblán. Várakozó hely ugyan az épületben nem volt elég, ezért egy olyan külső ablaknál feszengtem tovább, ahonnan látni lehetett a kijelzőn nem épp tempósan pörgő számokat. Tíz óra magasságában már némi reménysugár csillant fel, amikor az 50-es sorszámú delikvenseket kezdték el behívogatni. El is jutottunk az 54-es sorszámig, amikor valami történhetett, mert elkezdték pörgetni a 100 felettieket, no meg a mi részlegünknél is elkezdtek a 60 után sorszámok behívásra kerülni. Majd 15 perc várakozás után visszatértünk az ötvenesekre és nagyjából 50 perc leforgása alatt kilőtték az összes körülöttem lévő sorszámot. Fél tizenkettő magasságában már a sírógörcs kerülgetett, hogy most az én számom vagy kevésbé munkanélküli, mint a többi, vagy más okból kifolyólag diszkriminálták, mert a hatvanasokkal végezve a hetvenesekre, majd nyolcvanasokra ugrott a behívások sorrendje.

Odakúsztam a recepciós lányhoz, aki mellékesen gimis osztálytársam volt, de ilyen helyen nem szokás felismerni a vérző áldozatot, így aztán úgy segített nekem, mint egy vadidegennek. (Mitől érezhetné magát még inkább egy darab szarnak az ember?) Egy szó, mint száz kiderült, hogy az egyik irodában én már jártam… (hökkent fej, megnyugtatom magam, hisz pszichológiából megtanultuk, hogy többet érsz el, ha mosolyogsz és senkire nem borogatsz asztalt) Bájosan megkérdeztem, hogy akkor nekem most hova kéne mennem, miután becsszóra nem voltam benn még sehol. A volt osztálytárs elmagyarázta, hogy én igenis benn voltam és átirányítottak egy másik részlegre, akik mellékesen ma nem dolgoznak. A kérdő fejformámra a tanácsa az volt, hogy menjek a leghátsó ajtóhoz és kopogjak. A váróteremben lévő embertömegen átvágtam magam és megtaláltam az áhított ajtót, ahol kissé nedves és remegő kézzel kopogtam és két mondatban felvázoltam a helyzetem. A válasz az volt, hogy menjek húzzak egy új számot, majd jöjjek vissza és az ott lévő úr után bemehetek én. Így hát újabb versenyszámmal a 126-ossal szálltam újra ringbe. A kedves hölgy az irodában közel 45 perces konzultáció után fogadott engem, ekkorra én már izzadtam és remegtem az idegtől.

Bejutván az irodába még szóba sem elegyedtem az ügyintézővel, aki már akkor jelzésértékű pillantásokat vetett az órára, így is tudatosította velem extra perceit, mert ugyebár ebédidőbe még fogadott. Én vörös fejjel elővettem a papírjaimat, hogy végre essünk neki a dolognak, azonban a hölgy két pillantást vetve a papírjaimra közölte ő ma nem vehet fel a rendszerbe, mert én holnaptól leszek ténylegesen munkanélküli. Én még mindig mosolyogva felvilágosítottam, hogy holnap én átképzésen vagyok, és diplomás újságíróból felcsapok műkörmösnek, így legyen már oly kedves, hogy legalább az adataim rögzíti,majd holnap nyom rá egy entert, mert ugyebár a nagyok így csinálják. Ennek ellenére sem tudtam kikerülni a holnapi randit a hölggyel, aki nagy nehezen belement a dologba és visszacsüccsent a számítógép elé majd megnyitotta a regisztrációs formot.

Bár ne erősködtem volna, szembesültem a legrosszabbal, ami a 2 perc per leütés gyorsaságú gépelésében merült ki. Felrögzíteni a nevem, végzettségem, lakcímem és egyéb adatom, ami ilyenkor kell (30 perc). Többször átvillant a fejemben, hogy bizony ő a közalkalmazott, aki 13. 14. havi fizetéssel és egyéb támogatásokkal bír. Ő az a közalkalmazott, akinek az életébe nem vezették be a teljesítményarányos bérezést.

Ő az a közalkalmazott, aki extra kedvezményeket kaphat meg a lakáskölcsönére, és ő az a közalkalmazott, akit baromira nem tanított meg senki a 10 ujjas gépírásra. Én pedig azon gondolkozom időközben, hogy megkérdem a hölgyet, hogy kit kell lesz****ni ebben az épületben ahhoz, hogy olyan tuti munkához juthasson, mint amilyen neki van. Én vélhetően 10-szer annyi emberrel tudtam volna foglalkozni a nap folyamán, mint ő, azonban tény ez az államnak nem jövedelmező, hiszen minél kevesebb munkanélküli van regisztrálva, neki annál jobb és még azt sem bánja, ha több ügyintézőt kell alkalmaznia a lényeg, hogy kellően sötét és lassú legyen az illető. Így aztán röpke 5 óra alatt félig regisztráltak munkanélkülinek és végre elindulhattam egy kisebb gyomorgörccsel hazafelé és útközben elmélkedhettem arról, hogy milyen országban is élünk mi valójában.

Hazatérve természetesen az első az internet, hiszen már vagy 5 órája nem olvastam híreket és e-maileket, ami komoly elvonási tüneteket idéz elő (ilyen a munkamániás újságíró). Az internetre felcsatlakozva jött a következő pofon, ami újfent nem tett jót alapjáraton is zavart lelki világomnak. Az alábbi e-mail váltás érkezett a postafiókomba:

Mélyen Tisztelt, Nagyérdemű Képviselő Hölgyek és Urak!

Gratulálok Mindannyiuknak. Kívánom és kérem, hogy képviseljék Hazánkat tisztességgel. Szeretném megkérdezni, a megadott elérhetőségeiken, van é remény arra, hogy a megadott címeiken, élő emberre bukkanunk, ha írunk Önöknek? Nem rejtem véka alá, 63 telet éltem meg, de úgy az átkosban, mint az azt követő időszakban, meglehetősen rossz tapasztalataim voltak és vannak a hivatalosságokkal, azok munkatársaival való kapcsolattartás terén. Tisztelet a lámpással keresendő kivételeknek. Életem nagy része szélmalomharccal telt el, mert hiába próbáltam értéket menteni, úgy emberit, mint szellemit, az nagyrészt a kutyát nem érdekelte. Állandó jelleggel betonfalaknak ütköztem. Így jutottam el sorstársaimmal odáig, hogy 45 év munka után (1963-ban kezdtem el dolgozni), ÉH-Nyögdíjra ítéltettem, milliónyi sorstársammal együtt. Pedig Rákosi Pajtás nem ezt ígérte, amikor az orosz tanácsadója, 1955-ben úttörővé avatott bennünket Cegléden.
Arra kérem Önöket, hassanak oda, hogy a magyarországi munkavállalók és nyugdíjasok illetményét emeljék föl a nyugati embertársaink szintjére, mert semmivel nem vagyunk alávalóbbak, mint ők. Ha már a nyugati árak, a rendszerváltozás hajnalán, az új hatalom által, oly előszeretettel -szemrebbenés nélkül- bevezetődtek. Semmibe véve az állampolgárok elemi érdekeit, a tisztes megélhetés jogát! S ez tart közel 20 éve! Megoldás sehol! :(
Jómagam is dolgoztam anno, 3 évet Lipcsében, (1968-71 között), személyesen átélve igazolhatom, semmivel nem dolgoztak többet a német kollégák, mint mi. A kint maradt munkatársaim nyugdíja manapság 1000-1500 Euró között mozog, az enyém 275 Euró. Hol itt az arányosság és az egyenrangúság megközelítése, ember és ember között???

Éppen ezért hangsúlyozom, verjék az asztalt felszólalásaik során, az évtizedeken át becsapott, megalázott, tönkretett sorstársaink érdekében, ez legyen a legfontosabb szempont a számukra. A többi feladat, egyéb teendőjük, csak ezután következzen!

EGYENRANGÚSÁGOT KELL KÖVETELNI AZ EU TAGORSZÁGAI MINDEN ÁLLAMPOLGÁRÁNAK!

Számítunk küzdelmükre, a hazai és külhoni honfitársaink életminőségének emelése terén való kiállásuk határozottsága tekintetében.

MI IS ÉLNI AKARUNK, EMBERHEZ MÉLTÓAN, nem pedig vegetálni!!! :-(
Második kérdésem, mikorra várható, hogy végre egy igazságos társadalomban élhetünk, ahol nem szemfényvesztés folyik, hanem mindenki érdeme, tehetsége, képességei alapján kap megélhetési lehetőséget, nem pedig a jelenleg érvényben lévő sundám-bundázó, uram-bátyámos kapcsolati tőkéje és személyes hovatartozása milyenségétől függően? Jobbnál jobb állásokban és fizetésekkel "megtámogatva", teljesen figyelmen kívül hagyva a delikvens hozzáértését, tehetségét, rátermettségét, az adott funkció betöltésekor.

Köszönettel várom szíves válaszukat.

A SZEBB és JOBB jövő reményében, honfitársi üdvözlettel:

/Péteri Attila Árpád/
nyugdíjas népművelő
Budapest

A fenti levélnek enyhítenie kellett volna a dühömet, hogy a munka és pénz hiányával nem egyedül kell szembesüljek, hanem még rajtam kívül minimum 3-4 millió másik embernek is ebben az országban, hiszen legyünk őszinték egymáshoz és magunkhoz is. Amennyiben pályakezdő vagy szívsz, mert nem kapsz munkát, amiért nincs gyakorlatod, amennyiben nyugdíjas vagy szívsz, mert éhen halsz függetlenül attól hány évet és milyen pozícióban dolgoztál végig, ha kismama vagy azért szívsz, mert miért szültél egy ilyen szar országba te állat, ha gyesről térnél vissza, ne is álmodj róla kis naiv esélyed sincs elhelyezkedni kicsi gyerekkel. Amennyiben te aktív kereső állampolgár lehetnél, akkor te vagy közalkalmazott vagy és azon pár tízezres kivételt képezed, akinek nem jó, de elvan, vagy azon emberek közé tartozol, akit a főnöke minimálbéren futtat esetleg már ki is rúgott nem bírom fizetni a járulékaidat címszóval.

A levélre jött válasz is, csak hogy még "elszabottabb" lehessen a mai napom. Bokros Lajos válasza az alábbiakban olvasható:

Tisztelt Uram !

Önnek erkölcsileg igaza van, de a nyugdíjak színvonala nem erkölcsi, hanem pénzügyi kérdés. A mai nyugdíjasok nyugdíjának színvonala kizárólag attól függ, hogy a ma dolgozók mennyi nyugdíjjárulékot tudnak vagy hajlandók fizetni. Ez a felosztó-kirovó állami nyugdíjrendszer lényege százötven éve.

A magyar társadalombiztosítási nyugdíjkassza deficites. A központi költségvetés támogatja, kiegészíti, hiszen nem elég a mai dolgozok befizetése. Ennél több nyugdíjat a gazdasági fejlettség mai színvonalán a magyar állam semmiképpen nem képes folyósítani.

A tizenharmadik havi nyugdíjat kizárólag külföldi hitelből fedezték, vagyis a jövő nemzedékeinek kárára. Nem volt fenntartható, hazánk csődbe ment volna.

Végül tudnia kell, hogy a nyugdíjaknak legfeljebb a bérekkel, nem pedig az árakkal kell párhuzamot tartani. Az európai szintű bérekhez es nyugdíjakhoz pedig európai szintű termelékenység kell. Ettől meg nagyon messze vagyunk.

Jó egészséget kívánok !

szívélyes üdvözlettel:

Bokros Lajos

Ezen a ponton végleg elborult az agyam és eldöntöttem ingyér és bérmentve csak megírom ezt a cikket, melynek a segítségével üzenem tisztelt Bokros Lajosunknak, akit nem mellékesen igazán jó szakembernek és hozzáértő politikusnak tartok, hogy addig amíg teljes Európában az egyik legkeményebb adózási rendszer van és addig, amíg azon kevés vállalkozónak, aki még mert vállalkozni az utolsó csepp vérét is kiszívja az állam, amíg nem tudnak a megfelelő végzettséggel bíró embereknek olyan munkát biztosítani, amiből tisztességesen el tudja tartani magát, addig baromira ne várja se ő, se a többi politikus, hogy ebben az országban rend legyen.

Majd amikor esténként a híradóban nem azt kell hallgatnom, hogy Oszkó úrnak hány száz négyzetméteres villájára nem adják meg a lakhatási engedélyt, amit annak érdekében épített, hogy hétvégenként az "intenzív családi életének" hódolhasson és amikor nem az fog folyni a híradóból, hogy ki hány száz milliós végkielégítéssel ment nyugdíjba közpénzből, akkor majd lesz lehetőség arra, hogy ez az ország egy jobb és szebb jövő felé induljon el. Amíg viszont a politikai elittnek hívott nagy rakás kihűlt kutyakaki nem változik meg, addig szar országban fogunk élni és egyetlen lehetőségünk lesz majd, amit már Gyurcsány barátunk is felajánlott. Tudomásul vesszük azt, hogy akinek nem tetszik, annak "el lehet menni ebből az ORSZÁGBÓL!"

Hozzáadom a könyvjelzőhözKüldd ide: DeliciousKüldd ide: DiggKüldd ide: FacebookKüldd ide: myspaceKüldd ide: twitter