Új Marshall-terv - elemzés

Soros: elnyomó hatalomnak fogják tekinteni Németországot

Az amerikai külügyminisztérium egy belső memoranduma 1947-ben ekképp jellemezte az akkor készülő Marshall-tervet: "repülő csészealjhoz hasonlít - senki sem tudja, hogy néz ki, mekkora, merre megy, és hogy egyáltalán létezik-e".

_{2012.06.27 17:52MTI}

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméret

Ma már persze tudjuk, hogy a kezdeményezőjéről, a nyugalmazott amerikai tábornokról és külügyminiszterről elnevezett Marshall-terv a 16 nyugat- és dél-európai országnak 1949 és 1951 között kiutalt 13 milliárd dollárjával igenis létezett, de abban máig sincs szakmai egyetértés, vajon mennyire járult hozzá a háború utáni újjáépítéshez, megindította-e vagy csak támogatta a már amúgy is elkezdődött fellendülést, illetve kinek használt többet: a kedvezményezetteknek vagy inkább a világháború után megcsappant amerikai exportnak és gazdaságnak, és még mindezt leszámítva is, önzetlen segítség volt, vagy pedig megvesztegetés a "kommunista veszély" feltartóztatására.

Ezek a kérdések fölvetődnek mostanában, mert mind többen hangoztatják, hogy az euróövezetnek új Marshall-terv méretű és szisztémájú sokk-kezelésre lenne szüksége, hogy magához térjen az adósságválság okozta kómából, és ennek forrásává a jól menő Németországot kellene tenni. Legutóbb e héten bírálta Soros György amerikai befektető Németországot, mondván, "gyűlölt imperialista hatalommá" válik, mert mindig a lehető legkisebb lépések politikáját követi, a partner országokat megszorításokra ösztökéli, ezért "elnyomó hatalomnak" fogják tekinteni. Bezzeg az Egyesült Államok egykor a Marshall-tervvel "jóakaratú imperialista" hatalomként véste be magát a köztudatba, amivel végső soron a saját javát is szolgálta. Németország azonban nem hajlandó egy Marshall-tervhez hasonló konstrukcióban szerepet vállalni - "tragikus történelmi hiba, hogy Németország nem ismerte fel ezt a lehetőséget" - mondta Soros a Der Spiegelnek nyilatkozva.

Igazából mindenki Németországtól vár csodát. Csakhogy a történelem nem ismétli önmagát.

Nemcsak a két korszak - a második világháború utáni és a mostani - politikai és gazdasági körülményei gyökeresen eltérők, hanem az elképzelt "fejőstehén" lehetőségei is: minden mást leszámítva ez ma a sorsdöntő mozzanat.

Az Egyesült Államok hazai összterméke (GDP) az 1930-as években évente átlagosan 3,1 százalékkal nőtt, majd a második világháborút "tartalmazó" 1940-es években az ütem évi 6 százalékra ugrott - beszámítva néhány háborús esztendő évi 17 százalék körüli, még a mai Kínában sem megismételhető reálütemeit és a háború utáni évek némi visszaesését -, utána az 1950-es években is még átlagosan évi 3,6 százalékos ütem következett a hivatalos statisztikák szerint.

Az amerikai GDP nem növekedhetett volna ilyen mértékben, ha a háborús konjunktúrából csak az amerikai tőkések profitáltak volna. Az amerikai vállalatok adózott profitja az 1940-es évek egészében reálértékben összesen 331 százalékkal haladta meg az előző évtizedit, ám ebből az osztalék teljes tömege csak 26 százalékkal nőtt, viszont közben a munkaerőhiány miatt a személyi jövedelemtömeg reálértéke is 131 százalékkal, ezen belül a munkabér összes tömege 145 százalékkal volt több, mint az 1930-as években.

Volt tehát kire-mire terhelni a Marshall-terv és sok más amerikai támogatás adóvonzatát. A Marshall-terv 13 milliárd dollárja az 1949-51 közötti amerikai GDP 1,1 százalékát, a kiutalások vissza nem fizetendő adományrésze az akkori amerikai GDP 1,0 százalékát tette ki. Mondhatni, ez az összeg már a következő évtizedben megtérült az amerikai külkereskedelem GDP-növelő hatásából.

Az arányok azt jelentik, hogy Németországnak most összesen 110 milliárd eurót kellene szétosztania, és ebből a vissza nem térítendő támogatás is 100 milliárd euró lenne. Összehasonlításul: a teljes összeg körülbelül a negyede a most létező euróövezeti mentőalap (EFSF) kölcsönző képességének, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az EFSF nem "egyszemélyes színdarab", továbbá gyakorlatilag nincs benne készpénz: a mentőalap a 17 euróövezeti ország garanciavállalásaiból áll.

Elvárható-e efféle szívjóság Németországtól? Az igaz, hogy a német vállalatok teljes profitja a múlt évtized vége felé kétszer annyi volt, mint az évtized elején, de ezen belül az osztalék is 75 százalékkal nőtt, vagyis a tőketulajdonosok lenyelték a haszon túlnyomó részét. Ugyanakkor - ezzel összefüggésben - a német alkalmazottak illetményének reálváltozása az 1990-es évekbeli évi átlagos 0,7 százalékos növekedésről évi átlagos 0,4 százalékos csökkenésre váltott a múlt évtizedben. Ettől a lakossági fogyasztás növekedése 1,3 százalékos évi átlagról a statisztikai tévedés mértékének megfelelő évi 0,1 százalékos átlagra lassult, vagyis lényegében stagnált. Mindettől pedig a német GDP-növekedése az 1990-es évekbeli 1,6 százalékos évi átlagról évi 0,9 százalékra apadt a múlt évtizedben.

Igaz, a német külkereskedelem ettől roppant versenyképes lett, és a jövedelemcsökkenés miatt a német lakosság adóssága sem nőtt, ellenben a német kormány adóssága a 2001-es 59,4 százalékról a GDP-hez képest - ami megfelelt az euróövezeti szabályoknak - 2010-re a GDP 83 százalékára nőtt, és még tavaly is a 81,2 százaléka volt.

A német tőke jól járt az euróövezettel, de egy Marshall-tervet a német kormányból kellene kipréselni, annak viszont nincs erre pénze, a lakosságnak ugyanis szintén romlott a helyzete a német versenyképesség természete miatt. Egyelőre talán jobb Európának, ha Németország legalább a megbízható államadós mintaképe marad, semmint ha valamiféle adományosztó kalanddal lerombolná hitelét.

És akkor még szó sem volt arról, hogy Sztálin generalisszimusz hiányában vajon ki vagy mi ijesztené meg annyira Németországot vagy bárkit Nyugaton, hogy ekkora összeget rántana elő a zsebéből jókedvvel.

Hozzáadom a könyvjelzőhözKüldd ide: DeliciousKüldd ide: DiggKüldd ide: FacebookKüldd ide: myspaceKüldd ide: twitter