Élve eltemetve

Egyre mélyülő szakadékből mászik kifelé az euró

Az euróövezet az eltelt egy évben sikeresen kapaszkodott fölfelé a szakadék mélyéről, csak közben a szakadék mélyült.

_{2011.12.23 07:32MTI}

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméret

Murphy törvényei szerint ami elromolhat, az el is romlik: amit a nemzetközi magánhitelválság 2008-as kirobbanásakor meg lehetett jósolni, az be is következett. A nemzetközi pénzügyi rendszer akkor eldugult csatornáit többé-kevésbé kitisztította ugyan az állami beavatkozás a tengeren innen és túl, de ennek ára az államok túlzott eladósodása lett. Most már ez fenyegeti újabb dugulással a nemzetközi pénzügyi rendszert. A bankok mérlegfőösszegében lévő "mérgező eszközök" már nem a rossz amerikai jelzálogkölcsönökre alapozott származékos termékek - mint 2008-ban -, hanem a kormánykötvények.

A "kutyaharapást szőrivel" módszer - hitelválságot eladósodással gyógyítani - nem vált be.

A méretében hasonló 1929-33-as világválsághoz képest sorsdöntő különbség, hogy nem látszik esély a hagyományos keynesi receptre: "adjatok pénzt az embereknek, hogy fogyasztani tudjanak". Pedig a bajok gyökere hasonló. Az előző nagy válságot az okozta, hogy a fizetőképes kereslet messze elmaradt a kínálattól. A mostani válság oka is az, hogy az 1990-es évektől a lakossági jövedelmek - mindenekelőtt a munkajövedelmek - növekedése fokozatosan elmaradt a termelékenység, a vállalati profitok és jelentős országokban a hazai össztermék (GDP) növekedésének ütemétől.

A korábbi években ezt elleplezte a burjánzó magánhitezés, de a legfejlettebb országokban még az is csak a fogyasztás szinten tartásához volt elegendő, érezhető növeléséhez nem.

Nyolcvan évvel ezelőtt a válságot többé-kevésbé megoldotta némi állami eladósodás, most azonban az eladósodás épp hogy a válság oka, következésképp a megoldás akadálya is. A lakosság, a vállalatok és végül az államok eladósodása miatt ma gyakorlatilag nincs sem állam, sem vállalat, sem bank, amely nagyságrendileg több pénzt tudna vagy merne adni az embereknek fogyasztásra, és hovatovább az államoknak sem a fogyasztás támogatására. Márpedig növekedés végső soron csak úgy lehetséges, ha az emberek megveszik, amit a gazdaság megtermel. Könnyen belátható, hogy hitelt törleszteni csak az tud, akinek vagy aminek a jövedelme fedezi a törlesztőrészleteket és a kamatot, feltéve, hogy közben emiatt nem hal éhen.

Az állam esetében a jövedelem az állami bevétel, amely végül is a GDP-ből származik. A döntő mozzanat az, hogy ha a GDP csökken vagy tartósan és számottevően lassabban nő az állampapírok hozamszintjénél, akkor a kamatos törlesztés borítékolhatóan lehetetlenné, az állam pedig fizetésképtelenné válik. Ezért okoz riadalmat, amikor az olasz vagy a spanyol állampapírok hozama 7 százalék fölé emelkedik. Az euróövezet számára ez az év azzal telt, hogy kiutat keresett a növekedéshiány és az adósságprés dilemmájából, de az utak egyelőre majdnem járhatatlanok.

Az állami bevételekre az EU illetékesei egyelőre csak javaslatokat tehetnek a tagállamoknak. A tavasszal állam- és kormányfői szinte elfogadott Euró Plusz Paktum alapján javasolják a munkát terhelő elvonások csökkentését és a szociális jellegű munkaügyi szabályok "rugalmasítását" a foglalkoztatást bővítendő és a gazdasági növekedést ekképp meglódítandó, ám úgy, hogy közben az adók összértéke ne csökkenjen.

Ez rövid távon csak a fogyasztási adók emelésével, esetleg vagyonadókkal lehetséges, amint az olasz kormány tette év végén. Hogy helyes-e a fogyasztást megsarcolni, amikor a fogyasztáshiány a növekedés fékje, arról heves viták folynak.

A bérből és fizetésből élők pedig Európa-szerte tiltakoznak a munkaügyi szabályok lazítása, a szakszervezetek megfúrása ellen. Nem hisznek benne, hogy ha az alkalmazottakat könnyebben lehet kirúgni, attól több lesz a munkahely - ettől csak a munkabér lehet még kisebb.

A kiadáscsökkentés oldalán több a siker: idén volt először "európai félév" mind az EU-ban, mind az euróövezetben, amikor az Európai Bizottság először véleményezte közvetlenül a kormányok költségvetési elképzeléseit, és "félautomatává" tették a deficitkorlátot, illetve - új elemként - az egyensúly-előírásokat megszegő országok szankcionálását.

Az év végére pedig legalább az euróövezet jó úton látszik haladni a "költségvetési unió" felé, amelyben az EU illetékes szervei már nem csak véleményezhetnek és utólag büntethetnek, hanem a szuverenitást kissé félretolva a költségvetési tervük módosítására kényszeríthetik a kormányokat. Közben a korábbinál több célra tették alkalmassá az euróövezeti pénzügyi mentőalapot (EFSF) is, de a "tűzerejét" még nem sikerült igazán növelni. Ősszel rákényszerítették a bankokat is, hogy a bizalom helyreállítása végett már jövőre a szélesebb nemzetközi előírásoknál is keményebb 9 százalékra növeljék "első körös" tőkemegfelelési mutatójukat, vagyis a legjobb minőségű szavatoló tőke arányát a kockázattal súlyozott követeléseikhez képest.

Mondani sem kell: az állami kiadáscsökkentés vagy a bankok tartalékainak növelése éppúgy fékezi a fogyasztást és a gazdasági növekedést, mint a rosszul célzott adóztatás vagy az elmaradó munkabéremelés. Márpedig a mostani ördögi körben minél bizonytalanabb a gazdasági növekedés - vagyis a fedezet - a krónikus fogyasztáshiány miatt, amelyet a hitelválság súlyosbított, annál óvatosabbak a hitelezők.

Ettől drágul - viszonylagosan, majd abszolút értékben - a hitel, amitől még bizonytalanabb a fogyasztás és a gazdasági növekedés, és még drágább a hitel, és így tovább.

Ez a válság tehát alapjában jövedelemválság, amely korábban a lakossági jövedelmek lemaradásával kezdődött, és mára a vállalatok és az államok jövedelmi válságává fajult. Ez csőddel fenyegeti a bankokat is, amelyek épp ezért nem akarnak, sőt, számosan már nem is tudnak többet hitelezni.

Olybá tűnik: egyelőre minél több a siker, annál messzebb az alagút vége.

Hozzáadom a könyvjelzőhözKüldd ide: DeliciousKüldd ide: DiggKüldd ide: FacebookKüldd ide: myspaceKüldd ide: twitter