Túlélhette-e bárki a keresztrefeszítést?

Ki találta fel a kereszthalált? - A kegyetlen kivégzés módszertana

Ki találta fel a kereszthalált? Mi volt a kínzás metodikája? Hogyan történt a szögelés? Hogyan nyújtották a szenvedést? Mi volt általában a halál pontos oka? Túlélhette-e bárki is a keresztre feszítést? Tényszerűen e kegyetlen kínhalálról, amelyet a japánok még a XX. században is alkalmaztak.

_{2008.03.23 11:30National Geographic}

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméret

_{Fotó: wikipedia.org}

A korbácsolást követően a kereszt vízszintes szárát (patibulum), melynek tömege akár az 50 kg-ot is meghaladhatta, az elítélt nyakszirtjén és vállain megtámasztva a hátára helyezték, két oldalán a szárakhoz kötözve ehhez feszítették ki a karokat is.

Ezt követően indult a menet a városfalakon túlra, a megfeszítés helyére, élén egy, a kivégzést vezénylő századossal (centurio, exactor mortis), aki az elítélt nevét feltüntető és bűneit lajstromba vevő táblát (titulus) vitte, melyet aztán a kereszt tetejére szegeztek. Ilyen táblát helyeztetett Jézus keresztjére Júdea római helytartója, Poncius Pilatus is.

A háromnyelvű (arámi, latin és görög) felirat híres rövidítése: I.N.R.I. (Iesus Nasarenus Rex Iudeorum, azaz Jézus a nazarénus, a zsidók királya). A katonák útközben biztosították a menet zavartalanságát, távol tartván a tettlegességtől sem visszariadó, gúnyolódó tömeget. A vesztőhelyen állt már a földbe ásva a kereszt függőleges szára (stipes).

Az elítéltet először megfosztották ruháitól, ezek az ítéletet végrehajtókat illették meg. (Jézus köntöse egy darabból volt szőve, ezért a katonák sorsot vetettek fölötte.) A szögelés mesterfogásai Törvény írta elő, hogy az elítélt bor és mirrha keverékéből álló fájdalomcsillapító italt kapjon, mielőtt a földre vetve kezeit a patibulumhoz kötözték vagy - római szokás szerint - szegezték.

Átlagosan 15 cm hosszú, legnagyobb keresztmetszeténél kb. 1 cm átmérőjű szegeket ütöttek át a csuklón, a kéztőcsontok és az alkarcsontok között. (Erről tanúskodik a halott Jézus képmását őrző torinói lepel is, bár eredetisége még napjainkban is viták tárgyát képezi.)

Csiga vagy egyéb emelőszerkezet, például villás végű fabotok segítségével húzták fel a vízszintes szárat az arra rögzített áldozattal együtt, és illesztették a függőleges szár erre kialakított vájatába.

Ezt követően, hasonló módszerekkel, a térdben kissé meghajlított és enyhén oldalra fordított lábakat rögzítették a kereszthez egy lábtartóra (suppedaneum) helyezve, a lábtőcsontok és lábközépcsontok átdöfésével. A szögelés során nem érintettek fontos ereket, így ez a korbácsolással ellentétben nem okozott nagyobb vérveszteséget.

_{Fotó: markmallett.com}

A suppedaneum, azaz a lábtartó a szenvedések elnyújtását szolgálta, hiszen a test így nem csak a csuklókon függött, hanem a terhelés jórészt a lábakra hárult. Hasonló célokat szolgálhatott az ülőtámaszték (sedile) is. Végső mozzanatként a titulus került fel a keresztre.

Összeomlott a keringés

A halál beállta akár néhány óra elteltével is bekövetkezhetett, de gyakran 3-4 napig tartó agónia várt az elítéltre. A szenvedés hosszát nyilvánvalóan meghatározta a fizikum, de például a korbácsolás mértéke is fontos tényező volt. A fő halálok a folyamatos vérvesztés és a megfelelő folyadékpótlás hiánya mellett a légzés nehezítettségében, zavarában keresendő.

A kifeszített kezeken és vállakon függő test döntően a kilégzés folyamatában volt gátolt. A bordaközi izmok kifeszültek, így a felszínessé váló kilégzésben döntően csak a rekeszizom segédkezett. Az elégtelen gázcsere következtében a vér szaturációja (a vörösvérsejtekben tárolt oxigénszállító haemoglobin molekulák oxigéntelítettsége) csökkent, a széndioxid koncentrációja megemelkedett. Ez tompultsághoz vezetett, egyidejű izomgörcsök kialakulását eredményezte.

Az áldozat csak úgy tudott könnyíteni magán, ha lábaival a suppedaneumra támaszkodva csökkenteni próbálta a felső végtagokra nehezedő terhelést, ez azonban a kezek és lábak rögzítési pontjain szörnyű fájdalmat okozott. További kellemetlenséget jelenthettek a friss sebekre gyűlő rovarok, madarak is.

_{Fotó: worldagesarchive.com}

A halál oka a keringés összeomlása és fulladás volt. Siettetni lehetett azonban ezt a lábszárak térd alatti összetörésével (crucifragium), ekkor ugyanis nem volt többé már lehetőség arra, hogy a lábak támasztékul szolgáljanak, így az áldozat rövidesen megfulladt. (Jézus csak 6 órával élte túl a keresztre feszítést, így lábszárait nem törték el.)

Olykor a kereszt tövében rakott tűz füstjének belélegzése okozta a fulladásos halált. Minthogy az ítélet szerint a megfeszítést senki sem élhette túl, ezért meg kellett győződni a halál biztos beálltáról. Ilyenkor a római őrök valamelyike egy dárdával a mellkas jobb oldalán a szívig hatoló sebet ejtett. (A turini lepel ennek a nyomát is megőrizte.)

Az Újszövetség szerint Jézus oldalának megnyitásakor a sebből vér és víz (minden bizonnyal szívburki és mellűri folyadék) folyt ki. A hozzátartozók halottukat csak ezt követően vehették le a keresztről és temethették el. Egyes esetekben a szigorú ítélet, hogy az elítéltre még nagyobb szégyen háruljon, megtiltotta a holttest eltávolítását, így az a kereszten indult bomlásnak.

A japánok még a XX. században is alkalmazták

A keresztre feszítés története azonban nem zárult le az ókorban. A XVI. századi Japánban szintén hasonló módon végeztek ki európai misszionáriusokat, akik térítő szándékkal vetődtek arra. A japánok a kivégzésnek ezt a módját egészen a XX. századig gyakorolták.

Napjainkban is előfordul, hogy vallási érzelmektől áthatva, ha ugyan nem is halálos kimenetellel, de egyesek így kívánják átélni Krisztus szenvedéseit. A Fülöp-szigeteken vált a Nagypéntekek elmaradhatatlan tradíciójává, hogy hívők tucatjai próbálják átélni keresztre szegezve a Messiás gyötrelmeit.

	[2/2]
1. oldal 2. oldal

Hozzáadom a könyvjelzőhözKüldd ide: DeliciousKüldd ide: DiggKüldd ide: FacebookKüldd ide: myspaceKüldd ide: twitter