Egy opera kétszer

A kékszakállú herceg vára kettős tükörben

A Kékszakállú herceg vára a magyar operatörténet legjelentősebb alkotása. A honi operajátszásnak kötelessége újra és újra foglalkozni vele, újabb és újabb értelmezésekben színre vinnie zenetörténetünknek ezt a kimagasló remekművét.

2009.10.05 22:37ma.hu
nyomtatásKinyomtatom
beszélj rólaFórumozok róla
+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméretbetűméret

értelmezésekben színre vinnie zenetörténetünknek ezt a kimagasló remekművét. „Kis ország vagyunk, nekünk csak egy Kékszakállúnk van” – mondhatjuk. Vagy: „Kis ország vagyunk, de a Kékszakállú a miénk.” Ez az egyetlen magyar opera, melyet az egész világon játszanak, és amelyet a világ valamennyi operaházában újra és újra látni kíván a közönség. Pedig nem könnyű darab, nem a dallamosságot középpontba állító, hagyományos, „olaszos” opera, hanem rendkívül intenzív, sokféleképpen értelmezhető allegorikus mese, amelynek lélektani mélységei komoly intellektuális kihívást jelentenek minden kor számára.

A 125 éves Magyar Állami Operaház 2009-es színrevitele rendhagyó értelmezéssel kívánja gyarapítani a darab rendkívül gazdag hazai interpretáció-történetét. Egyetlen este kétszer adjuk elő, két különböző, de egymással szorosan összefüggő, egymást kiegészítő előadásban. Hartmut Schörghofer rendezővel úgy gondoljuk, hogy újabb dimenzióval gazdagodhat a mű a kétszeri eljátszásnak köszönhetően: „térbelivé” válhat a megértés; mint amikor azonnal újraolvasunk egy könyvet, s ezáltal más és más részletek maradnak meg bennünk, újabb hangsúlyokkal gazdagodik a műről alkotott képünk. A kétszeri eljátszás ugyanakkor a párkapcsolatok perpetuum mobile jellegére is plasztikusan mutathat rá: ahogyan két egymás nélküli élni nem képes ember újra és újra ugyanazokat a jeleneteket játssza el, örök körforgásban követve el ugyanazokat a hibákat. Egy további aspektusa a kettős előadásnak, hogy lehetőségünk nyílik rá, hogy afféle vizsgálóbíróként újra lepörgessük magunk előtt az eseményeket, újra végignézhetjük, mi vezetett idáig, mi és hol romlott el. És a kettősség arra is rámutathat, hogy az emberek közötti kommunikáció mennyire sokrétűen működik: mást teszünk, mint amit mondunk, mást mondunk, mint amit gondolunk, és mást gondolunk, mint amiről azt hisszük, hogy gondoljuk.

A két előadás mindezeken túl egy elméleti jellegű kérdésre is rávilágíthat: bemutathatjuk – mégpedig a gyakorlatban – hogy milyen kétségek gyötrik az előadóművészt az interpretáció folyamata során, akár színpadi, akár zenei tolmácsolásról van szó. Nem hiszek abban, hogy egy műnek egyetlen ideális megvalósulási formája létezik, s erre Bartók saját előadásai, de olykor a kottaszövege is rámutat. Zongoraművészként nem ritkán maga Bartók is többféleképpen adta elő darabjait, s olykor egymásnak ellentmondó előírásokat írt bele a partitúráiba.

Ami a Kékszakállú kettős előadásának történetét illeti, az ötlet éppen harminc évvel ezelőtt merült fel először. 1979 tavaszán Hamburgban Herbert Wernicke operarendezővel egyik közös próbánk után az operaházzal szemben lévő pizzériában gondoltunk arra, hogy a művet kétszer kellene eljátszani, két szempontból bemutatni egyetlen este. Fiatalok voltunk, pályánk kezdetén, és megfogadtuk egymásnak, hogy együtt fogjuk megvalósítani, ami végül nem jött össze, mert a sors szétsodort minket: Wernicke rendkívüli karriert futott be, és bő évtizeddel később meg is valósította az elképzelést Amszterdamban és Frankfurtban, koprodukcióban.

Nagyon tanulságos volt a színrevitele, amennyiben a próbafolyamat során kiderült számára – akkoriban meg is írta – hogy az eredeti terv, miszerint a két előadás a férfi, illetve női szemszögből mutatná be a darabot, kivitelezhetetlen. Sokkal rétegzettebb Bartók műve annál, semhogy ilyen módon leegyszerűsíthető volna a kérdés. A Hartmut Schörghoferrel közös, többhónapos munka, amelynek során magam is szorosan közreműködtem a színpadi koncepció kidolgozásában, ugyanerre az eredményre vezetett. Hiszen a különféle értelmezések éppen azt mutatják fel rendkívüli erővel, hogy a válaszok nem feketék vagy fehérek, hogy sok igazság van. Minden nagy opera attól igazán jelentős, hogy valamennyi szereplőnek igaza van, s ezek az egymásnak feszülő igazságok robbantják be a drámát, ezek összecsapása hozza létre a tragédiát.

A Kékszakállú a párkapcsolat allegóriája, s az emberek közötti szerelmi viszonyok nem ítélhetők meg semmiféle „egyetlen igazság” paradigmája mentén. Ezt Németországban az 1970-es évek óta a törvény is elismeri, amikor kimondja, hogy nem számít, kinek a hibájából ment tönkre a házasság. A válóper során nem keresik a felelőst, mivel a törvényi álláspont szerint nem az egyik vagy a másik fél hibázott, hanem maga a házasság ment tönkre. Épp ennek a törvénynek a társadalmi visszhangja és a vele kapcsolatos viták szolgáltatták annak idején a Wernickével való közös hamburgi beszélgetés apropóját. Ha a Kékszakállú herceg és Judit viszonyában pusztán az egyik vagy a másik fél szemszögére alapozva konstruáljuk meg az előadás üzenetét, akkor meghamisítjuk a művet. Aki itt igazságot tesz, az igazságtalan. Számos korábbi Kékszakállú-értelmezésre volt jellemző ez a fajta leegyszerűsítés, amikor – kis túlzással – azt állították, hogy a házasság legfőbb problémája a feleség, aki nem engedelmeskedik a férfinak. Ha a nő nem kérdezne, nem volna semmi baj. Ez azonban megfordítható: ha nem lennének zárt ajtók, akkor sem lenne semmi baj. Vagy volna, csak másféle.

Az az álláspont, hogy a vár maga a „férfilélek”, magától Balázs Bélától származik, és kétségtelen, hogy Bartók egy meglehetősen férfiközpontú világban komponálta egyetlen operáját. Gyakran hasonlították a művet a Lohengrinhez, mondván, hogy a probléma ugyanaz: ha Elza nem kérdezne, nem történne meg a tr

Az operában rejlő sokrétűség, a különféle értelmezési lehetőségek nagyon erősen benne vannak a zenében, s ebből a szempontból fontosnak tartom leszögezni, hogy Balázs Béla librettója nem ugyanazt a művészi színvonalat képviseli, mint a mű zenei anyaga – miként erre számos irodalomtörténész is rámutatott az utóbbi évtizedekben. Függetlenül attól, hogy a szöveget milyen mértékig határozza meg a kékszakállú herceg perspektívája, a zene végtelenül empatikus Judit alakjával is. Amikor Judit szólamát hallgatom, pontosan értem, hogy ettől a szegény nőtől nem várható el, hogy megálljon a hetedik ajtó előtt, és ne menjen tovább. Abban az érzelmi állapotban, amelybe részben önmagától, részben a hercegnek köszönhetően került, ő már nem állhat meg. A szöveg lehet részrehajló, de Bartók zenéjében Juditnak és a Kékszakállú hercegnek egyaránt igaza van.

BARTÓK BÉLA
A KÉKSZAKÁLLÚ HERCEG VÁRA

Egy opera kétszer
Bemutató: Magyar Állami Operaház, 2009. október 11.


Szövegíró: BALÁZS BÉLA

Karmester: FISCHER ÁDÁM
Rendező – díszlettervező: HARTMUT SCHÖRGHOFER
Látványtervező: ANDREAS GRÜTER
Video: fettFilm (MOMME HINRICHS, TORGE MOLLER)
Jelmeztervező: CORINNA CROME

A kékszakállú herceg: SZABÓ BÁLINT
Judit: VIZIN VIKTÓRIA

Vezető korrepetitor: FAJGER ORSOLYA
Játékmester: PALCSÓ SÁNDOR
Rendezőasszisztens: TÓTH ERIKA
A rendező személyi asszisztense: MARSALKÓ ESZTER
Szcenika: JUHÁSZ ZOLTÁN, RESZ MIKLÓS
A díszlettervező asszisztense: MARIALENA LAPATA
Jelmezkivitelező: CSENGER ZSUZSA
Zenei munkatársak: BARTINAI GÁBOR, DALLOS ERIKA, DOMAN KATALIN, HARAZDY MIKLÓS, HIDEGKUTI PÁLMA, PÁL ANIKÓ, SALGÓ TAMÁS,
SÁNDOR SZABOLCS

További előadások: október 14., 16., 18., 24.

Kapcsolódó írások:

Amennyiben a Könyjelző eszköztárába szeretné felvenni az oldalt, akkor a hozzáadásnál a Könyvjelző eszköztár mappát válassza ki. A Könyvjelző eszköztárat a Nézet / Eszköztárak / Könyvjelző eszköztár menüpontban kapcsolhatja be.