Nem megváltoztatni akarja a politikát...

Miért választott Washington gyenge szankciókat Moszkva ellen?

"A Moszkvával szembeni amerikai szankciós stratégiának nem az a célja, hogy megváltoztassa az orosz politikát, csak olyan látszatot akar kelteni, mintha arra törekedne, hogy megváltoztassa azt."

_{2014.05.01 09:00MTI}

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméret

_{freedigitalphotos.net/tongdang}

Erről írt elemzésében George Friedman, a Stratfor amerikai agytröszt igazgatója.

Washington április 28-án új szankciókat jelentett be hét orosz kormánytisztviselő ellen. Régi tapasztalat, hogy a szankciók hatásait nem mindig lehet mindig megjósolni, és teljesen hatástalanok is maradhatnak, attól függően, hogy mennyire agyafúrtak.

Általában olyan országgal szemben alkalmaznak büntetőintézkedéseket, amelynek cselekedeteit elfogadhatatlannak minősítik, és azért folyamodnak hozzájuk, hogy elkerüljék a háborút, amely túl költséges lenne vagy vereséggel végződhetne.

Céljuk, hogy gazdasági sebeket okozva változást idézzenek elő a megcélzott kormány magatartásában. De annyira nem lehetnek súlyosak, hogy az illető kormány előnyösebbnek érezze a háborút, mint a kapitulációt a szankciókat alkalmazó ország előtt.

Az eltúlzott szankciós stratégiára jó példa a japán vagyon amerikai befagyasztása 1941 júliusában Tokió indokínai inváziója miatt.

A szankciókhoz Nagy-Britannia és Holland-Kelet-India (a mai Indonézia) is csatlakozott. A büntetőintézkedések következtében Japán elesett az olajimport 90 százalékától. Tokió azonban ahelyett, hogy kivonult volna Indokínából, megtámadta Pearl Harbort.

Úgy kalkulált, hogy ha enged a szankcióknak, az még több amerikai követeléshez vezet, ezért inkább a háborút választotta. A szankciók jobban működnek olyan országok ellen, amelyek nem képesek megtorló válaszlépésekre, beleértve a háborút.

Erre jó példa Irán, amely atomfegyverek híján nem indíthat háborút, és kevés más eszköze van a megtorlásra. Oroszország ellen hatékony szankciókat hozni sokkal nehezebb, mert megvan a képessége a katonai válaszra, lefoglalhat nyugati vagyont is, vagy elvághatja Európa energiaellátását.

Az Egyesült Államok és több európai ország ezért inkább úgy döntött, hogy nem Oroszország egészét sújtja szankciókkal, hanem egyes személyeket és néhány olyan orosz vállalatot, amelyet felelőssé tesznek az ukrajnai akciókért. Friedman ezeket "célzott precíziós szankcióknak" nevezi, amelyekkel úgy akarnak változást elérni, hogy ne járjanak járulékos károkkal vagy komoly megtorlás kockázatával.

A kormányok ellen elrendelt szankciók mögött az a megfontolás húzódik, hogy az országok elleni büntetőintézkedések nem a válságot előidéző vezetőket sújtják, hanem az abban ártatlan és tehetetlen népeket, miközben a vezetők továbbra is hatalmon maradnak, és a terheket népükre hárítják.

Ez a meggondolás áll az Oroszország elleni szankciók megválasztásának hátterében: kulcsfontosságú orosz vezetők vagy legalább legközelebbi bizalmasaik gazdasági érdekeit támadva a Nyugat megpróbál változásokat kikényszeríteni az Ukrajnával szembeni politikában. Ez a stratégia azonban több kérdést is felvet.

Először is azt, hogy vajon az orosz vezetőket mi érdekli jobban, a pénz vagy a hatalom. A 90-es években a pénz generálta a hatalmat, de a kettő mára összefonódott. Ugyanazok gyakorolják a hatalmat, akik a pénzt birtokolják. Ezért nehéz elképzelni, hogy a Putyin-rezsim változtatna politikáján - ezzel elismerve gyengeségét, ami végzetes hiba a hatalmon levőknek - azért, hogy megőrizze tagjai vagyonának egy részét.

Az orosz vezetők vagyonuk egy részét Oroszországban tartják, nehogy azt a nyugati kormányok esetleg lefoglalják. Ezért a szankciók nem fogják túl érzékenyen érinteni őket. Elveszíthetik vagyonuk egy részét, de hazai népszerűségük növekedése ellensúlyozhatja ezt, és pozíciójukból eredően visszanyerik azt a pénzt, amelyet a szankciókkal elvettek tőlük.

A kérdésnek politikai vetülete is van. Vlagyimir Putyin orosz elnök népszerűsége nőtt a Krím félsziget elcsatolásával. Úgy érezheti, nem teheti meg, hogy ne válaszoljon a szankciókra, mert ha nem cselekszik, elveszítheti népszerűségének egy részét, amelyre az erő felmutatásával tett szert. Ráadásul az Egyesült Államok nem akarja veszélyeztetni egy olyan rezsim fennmaradását, amely egy katonai nagyhatalmat irányít.

Nem akar belekeveredni egy olyan akcióba sem, amely kiváltaná Ukrajna invázióját, és arra kényszerítené az Egyesült Államokat, hogy vonuljon vissza, vagy lépjen be egy háborúba, amelyre nem készült fel.

Az Egyesült Államoknak még egy jó oka van arra, hogy elkerülje a hatékony szankciókat. Az amerikai gazdaságnak szüksége van a külföldi befektetőkre. A politikai vezetőknek különösen nagy befolyásuk van a tőke forrásaira.

Olyan országok vezetői, mint Kína, Szaúd-Arábia vagy India, amelyek mindegyikének vannak problémái az Egyesült Államokkal, kétszer is meggondolnák, hogy pénzt fektessenek be Amerikában.

Ezért az amerikai szankciós stratégiának nem az a célja, hogy megváltoztassa az orosz politikát, csak olyan látszatot akar kelteni, mintha arra törekedne, hogy megváltoztassa azt.

Azokat a kongresszusi képviselőket célozza meg, akik az ukrán válságot fontos kérdéssé tették, illetve azokat a külügyminisztériumi csoportokat, amelyek az amerikai nemzetbiztonsági politika középpontjába az emberi jogi kérdéseket akarják tenni.

A szankciókkal a kormány mindkét csoportnak azt sugallhatja, hogy tett valamit - és mindkét csoport azt képzelheti, hogy tettek valamit -, miközben ténylegesen nem történt semmi. Ha a világ cselekvésért kiált, az óvatos vezetők olykor jobban kedvelik a cselekvés látszatát, mint azt, hogy tényleg tegyenek valamit - állapított meg befejezésül Friedman.

Hozzáadom a könyvjelzőhözKüldd ide: DeliciousKüldd ide: DiggKüldd ide: FacebookKüldd ide: myspaceKüldd ide: twitter