Egy tanulmány szerint
A Securitate üldözte is, de be is szervezte Mikó Imrét
Stefano Bottoni történész a Securitate irattárában végzett kutatásai alapján írt tanulmánya szerint a román kommunista politikai rendőrség üldözte is, de be is szervezte besúgói sorába az 1911 és 1977 között élt Mikó Imre erdélyi politikust.
2013.06.28 15:06MTI
A Magyar Kisebbség folyóirat internetes felületén csütörtökön tették közzé a Népszolgálat és túlélés című, Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948-1971 alcímű tanulmányt, amely a román kommunista politikai rendőrség irattárában meglelhető dokumentumok alapján próbálja felvázolni Mikó alakját.
Amint a szerző feleleveníti, a neves erdélyi családból származó Mikó Imre a jogi tanulmányok elvégzése után 1937-1938-ban az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetője, 1939-1940-ben a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára volt. A második bécsi döntés után a budapesti törvényhozásban szerzett képviselői mandátumot, és az Erdélyi Párt országos politikai főtitkáraként tevékenykedett.
1944 októberében az Észak-Erdélybe bevonuló szovjet és román csapatok elhurcolták Kolozsvárról. A négyéves fogságból hazatérvén orosztudását orosztanárként, majd fordítóként kamatoztatta de az 1956-os magyar forradalom után a hatalom eltávolíttatta állásából, és évekig raktári munkásként dolgozott, majd egyetemi jegyzeteket árult. A Ceausescu-rendszer első éveiben az Unitárius Egyház főgondnokává választották.
Amint Stefano Bottoni közli, 1948-után a Securitate tízkötetnyi iratanyagot "termelt" Mikó Imréről és szűk környezetéről.
A román belügyi szervek Mikó Imrét egyszerre tekintették forrásnak és célszemélynek, és folyamatosan informálódtak róla, miközben rendszerezték, értékelték és felhasználták az általa szolgáltatott adatokat. A dokumentáció nagyobbik része a "követési dossziéból" származik, ahová a Mikó Imréről szóló hálózati jelentéseket és az ezeket összefoglaló átiratokat gyűjtötték. Az iratcsomó kisebbik, de több száz oldalas részét Mikó Imre négykötetes hálózati dossziéja adja.
A szerző a két iratanyag összevetésével az 1948 utáni életrajz három szakaszát különbözteti meg. Mikó Imre 1948-1951 közötti korai megfigyelését, 1952 és 1955 közötti első és második beszervezését, majd 1956 utáni kizárását és társadalmi kirekesztettségét tekintette az első szakasznak. A megfigyelt Mikó 1958 és 1971 közötti túlélési, majd visszakapaszkodási stratégiáit tekintette a második korszaknak. Bottoni közölte: a politikus harmadik és döntő jelentőségű kollaborációs korszakával egy későbbi tanulmányban akar foglalkozni.
Stefano Bottoni megállapította, Mikó Imrét 1952-ben minden bizonnyal zsarolással kényszerítették rá, hogy Hunyadi Ioan álnéven tájékoztassa az állambiztonsági szerveket. Jelentéseiben azonban kerülte a Securitate számára hasznos információk átadását. Dumitrescu fedőnéven történt 1955-ös második beszervezése után azonban jelentései már naprakész, operatív értékű információkat tartalmaznak.
A tanulmány szerint azt követően fordul Mikó ellen a hatalom, hogy 1956 novemberében a kommunista párt Kolozs megyei vezetőjétől levélben kéri: ne kötelezzék már arra, hogy hetente jelentkezzen "egy bizonyos ellenőrzésre". A tanári állásából való eltávolítása súlyos anyagi körülmények közé taszítják a négygyermekes családapát.
Mikó Imrének az unitárius egyházban vállalt főgondnokság hozza vissza a társadalmi elismertséget, de ez erősíti meg az állambiztonság rá irányuló figyelmét is. Több ráállított provokátor próbálja olyan megnyilvánulásokra bírni, amelyek alapján lecsaphat rá a hatalom.
A politikus a Kriterion könyvkiadónál 1970-ben elnyert szerkesztői állásnak fizeti meg az árát azzal, hogy önkéntes jelentéseket kezd adni elsősorban a Securitáténak a kolozsvári értelmiségieket felkereső külföldiekről. A Nicolae Ceausescu pártapparátusában legmagasabb funkciót betöltő magyar politikussal, Fazakas Jánossal fenntartott kapcsolata azonban a Securitáté rá irányuló figyelmét is fokozza.