Nyugdíj helyett nyögdíj?!

A kormány a javunkat akarja, de ne adjuk neki!

Drasztikus adócsökkentés, 14., 15., ki tudja, hanyadik havi nyugdíj, ugyanez fizetésként a közszférában, rendrakás, demokrácia... - hangzatos ígéretek, kétség nem fér hozzá. Mint ahogy ahhoz sem fér kétség, hogy négyévente (legalábbis a jelenleg még hatályos Alkotmány szerint) újra és újra milliók dőlnek be a fenti hangzatos ígéreteknek, és ez a röpke négy év pont elég arra, hogy legközelebb már ne emlékezzenek: szemfényvesztés volt újra.

2010.06.07 12:56morfond - ma.hu
nyomtatásKinyomtatom
beszélj rólaFórumozok róla
+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméretbetűméret

Egy réges-régi vicc jut az eszembe, amikor a politikus meghal, és az őt fogadó Szent Péter megkérdezi tőle, hova szeretne kerülni: a menyországba vagy a pokolba? Emberünk nem tudja, mi alapján dönthetne, így hát Szent Péter megkönnyíti a helyzetét, ad neki két hét gondolkodási időt, így egy-egy hetet tölthet el mindkét helyen, megnézni, mi vár rá. A politikus lemegy először a pokolba, nők, vigadozás, hetedhét országra szóló dínom-dánom, egyszóval minden, ami szem-szájnak ingere. Eltelik az egy hét, felmegy a mennybe, dögunalom, sehol semmi szórakozás, csak lézengenek az emberek. A két hét leteltével Szent Péter megkérdezi: hogyan döntöttél, fiam? A válasz nyilvánvaló: a pokolt választja. Biztos vagy benne? – hangzik a kérdés, majd a határozott igen után lesétálnak a pokolba, emberünk belép az ajtón, Szent Péter pedig jó gyorsan rá is zárja a kaput.

Bent azonban a politikus nyomát sem látja a korábbi vigasságoknak, mindössze az ördöggel találkozik, aki épp keverget valamit egy hatalmas üstben. – De hát hova tűntek a nők, a pia, a többiek? – kérdi meglepetten a politikus. – Hja, kérlek, az a kampány volt, ez meg itt most már a reform… - feleli az ördög.

Na szóval valahogy így érzem én is a jelenlegi helyzetet, azzal a különbséggel, hogy itt az is kap a reformokból, aki az „unalmas” menyországgal is beérte volna. Most például épp a nyugdíjkérdés verte ki a biztosítékot, miközben a közgazdászok (azok, akik gyakorolták is a szakmájukat, nemcsak a papírt szerezték meg róla) évek óta pontosan tudják, hogy a mintegy száz éve fennálló bismarck-i nyugdíjrendszer nemhogy tarthatatlan, de egyenesen társadalmi összeomlással fenyeget. A rendszert ugyanis akkor találták ki, amikor az aktív kereső népesség többszöröse volt az ellátásra, támogatásra szoruló kicsiny rétegnek, a dolgozóktól beszedett összeg így bőségesen fedezte az öregek megélhetését.

Csakhogy az utóbbi száz évben történt egy s más, bő 60 éve például már nincsenek háborúk, többen élik meg a nyugdíjas kort, no meg az orvostudomány is fejlődött annyit, hogy kicsit megemelkedett a várható életkor. Nem kell közgazdásznak vagy szociológusnak lenni ahhoz, hogy kis számolás után az ember rájöjjön: bizony egyre inkább közelít egymáshoz az aktív és passzív réteg nagysága. Ha nem értené valaki, kibontom: jelenleg optimista becslések szerint is nagyjából 1 nyugdíjasra jut 1 dolgozó (pesszimistábbak szerint már 1 dolgozó 2 nyugdíjast tart el).

Amit ma levonnak a dolgozó bruttó béréből, azt az összeget kapja meg holnap a nyugdíjas – érdemes megnézni a fizetési papírt, hogy ez pontosan mennyit is jelent. És ha azt látjuk, hogy a nyugdíjjárulékként befizetett összeg alacsonyabb, mint a legalacsonyabb öregségi nyugdíj, akkor lehet kezdeni gondolkozni, vajon a hiányzó részt miből pótolják ki? Bingó, az adókból.

És még nem beszéltünk a sokadik havi nyugdíjról, amelyik hónapokban érthető módon a dolgozók nem fizetnek nyugdíjjárulékot. Namármost, ha a kormány betartaná az ígéretét és csökkentené, méghozzá drasztikus mértékben az adókat (nem fogja), akkor mi történik? Még kevesebb befizetésből kell megoldani a közben emelkedő igényeket, mert az inflációt nem érdekli a szaknyelven csak cash-flow-nak nevezett bevétel-kiadás körforgása.

Nézzünk egy kicsit távolabbra. Amint már említettem, manapság közel 1:1 az aktív-passzív réteg aránya. Egy kicsit visszatekintve a történelemben belebotlunk az 50-es évek közepén a Ratkó-korszaknak nevezett népességnövelésbe, nem is volt ezzel semmi gond addig, amíg a Ratkó-gyerekek tömegesen elkezdtek dolgozni és tömegesen tartották el azt a néhány öreget, akik nem átallottak tovább élni, mint ameddig termelni tudtak. De az idő halad, és az első Ratkó-gyerekek három éven belül nyugdíjba mennek, mégpedig igen nagy létszámban. Persze ők gondoskodtak némi utánpótlásról, így az 1970-80 között született”Ratkó-unokák” akár el is tarthatnák a szüleiket, ha nem szólt volna közbe újfent némi társadalmi átalakulás.

A második nagy bébi-bumm tagjai ugyanis már nem hozták az „elvárt” utánpótlást, kitolódott a gyermekvállalás, a mai 30-as korosztály már nemhogy nem szaporítja tovább a leendő dolgozó népet, hanem sok esetben vagy csak felerészben reprodukálja önmagát (2 szülőnek 1 gyereke), vagy egyáltalán nem vállalnak gyereket. Ennek okán persze ismét sokat lehetne filozofálni, de jelen írásnak nem ez a fő kérdése. Okoktól függetlenül a jelenség létezik: a mai harmincasokat 20 év múlva nem lesz ki eltartsa!

Tőlünk nyugatabbra kicsit hamarabb felismerték a problémát, és ott nagyjából 30 éve bevezették a magánnyugdíj-rendszert, működik is szépen. Nálunk 1992-ben hozták be az úgynevezett második pillért, az önkéntes nyugdíjpénztárat, ahová a belépett tagok a kötelező levonáson felül annyit fizettek be, amennyit akartak, de azért kaptak egy plafont, mert hát túlzásokba mégse essünk (így történhet meg, hogy van, aki évente összesen annyit tehet félre nyugdíjaskorára, amennyit adott esetben 1 vagy 2 hónap alatt most megkeres). 6 évvel később, 1998-ban megjelent az első magánnyugdíjpénztár, amikor már nem plusz kiadásként jelentkezett a későbbre félretett pénz, hanem a kötelező levonás egy részéről rendelkezhetett a dolgozó, úgy nagyjából persze, de mégiscsak valamennyire.

Figyelem, közgazdasági megfigyelés következik: válságoktól, háborúktól, tőzsdei összeomlásoktól függetlenül igaz az a trend, hogy bármikor félreteszünk egy összeget, az 15 év múlva részvényekből több hozamot termel, mint mondjuk állampapírokból, kötvényekből. Igaz, ehhez türelemre van szükség, mert az állampapírok általában egyenletesen felfelé menetelnek, a részvények meg néha nagyon felmennek, de néha nagyot tudnak zuhanni, és ezt nem mindenki viseli jól. De 15 év múlva biztos, hogy még zuhanásában is magasabban lesz, mint a kényelmesen masírozó biztos befektetés.

Közgáz után matekóra: ha a nyugdíjkorhatár ma 62 év, és a Ratkó-unokák átlagosan 30-35 évesek, akkor hány év van még vissza a nyugdíjukig? Mondjuk, 30. És az hányszor 15 év? Kétszer. Ma beteszek száz forintot egy piaci alapokon működő magánnyugdíjpénztárba, és megbízom őket, hogy amit csak lehet, tegyék részvénybe, mert 30 évig úgysem nyúlok hozzá, termelje csak szépen a hozamot. Aztán nyugodtan hátradőlök, mert megfogadtam, 30 évig nem idegeskedek azon, ha egyik-másik évben esetleg visszaesés mutatkozik: tudom, hogy a gazdaság törvényei működnek és minden lejtmenet után jön egy erősödés.

És ezen a ponton váratlanul belép egy újonnan megválasztott kormány, magabiztosan, mert a 2/3-os parlamenti többségüknek köszönhetően készüljenek bármilyen értelmetlen lépésre, nincs, aki ellentmondjon nekik, és kitalálják, hogy kevés az állami nyugdíjbevétel, ezért aztán azokat a pénzeket, amiket az előrelátó mostani harmincasok a saját megélhetésükre félretettek, egyetlen tollvonással visszahúzzák a közös büdzsébe. 30 év nagy idő, ezek a bevételek most jelentkeznek a nagy kalapban, 2030 körül meg majd ráér az akkori hatalom kitalálni, hogyan oldja meg az újabb nyugdíjba vonuló tömeg ellátását.

Az elém táruló vízió  nem túl biztató. Azt már ma is látjuk, hogy a kisnyugdíjas kétszer is meggondolja, milyen felvágottat vegyen a zsömléjébe. A jövőképben ez annyiban módosul, hogy a kisnyugdíjas a polc előtt azon fog gondolkozni: zsömle VAGY felvágott? Alternatív megoldásként javaslom a nyugdíjkorhatár kitolását, 30 év alatt megfelelő ütemben el lehet jutni addig a szintig, amit jó eséllyel csak annyian élnek meg, amennyit már el tud tartani a dolgozó nép.

Hol vannak már a hangzatos ígéretek, hol a jóléti állam, hol az emberek önrendelkezési joga? A leköszönt kormányra sütjük rá előszeretettel a „komcsi”  szitokszót, de a most látott folyamatok, trendek, a „majd mi megmondjuk, hogy neked mi a jó” kísértetiesen kezd emlékeztetni mindarra, aminek alig 20 éve fordítottunk hátat. És attól tartok, még mindig nem tudunk mindent.

Kapcsolódó írások:

Amennyiben a Könyjelző eszköztárába szeretné felvenni az oldalt, akkor a hozzáadásnál a Könyvjelző eszköztár mappát válassza ki. A Könyvjelző eszköztárat a Nézet / Eszköztárak / Könyvjelző eszköztár menüpontban kapcsolhatja be.