Július 8-án történt - Meghalt Vivien Leigh

1967. július 8-án hunyt el Vivien Leigh angol színésznő - Az Elfújta a szél és A vágy villamosa című filmekben alakított szerepeiért Oscar-díjat is kapott.
_{2007.07.08 08:16, Forrás: wikipedia.hu}

Vivien Leigh (1913. november 5. - 1967. július 8.) angol színésznő, az Elfújta a szél (Gone with the Wind, 1939) és A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire, 1951) című filmekben alakított szerepeiért (Scarlett O'Hara és Blanche DuBois - ez utóbbit a londoni West Enden színpadon is játszotta) Oscar-díjat kapott. Termékeny színpadi előadó is volt, néhány filmben férjével, Laurence Olivier-vel játszott együtt. Harminc éves színházi karriere alatt sokféle karaktert alakított Noël Coward és G. B. Shaw hősnőitől kezdve olyan klasszikusokig, mint Shakespeare Kleopátrája, Júliája vagy Lady Macbeth-je.

Főleg szépségéért dicsőítették, ezért néha úgy érezte, hogy nem tekintik komoly színésznőnek, de pályafutása során leginkább gyakori betegségei hátráltatták. Felnőttkorának egy részében tuberkulózisban szenvedett. Elterjedt róla, hogy nehéz vele együtt dolgozni. Pályafutása több hanyatló időszakon ment keresztül. Visszatérő mániás depressziós időszakai - melyekkel először az 1940-es években diagnosztizálták - csak tovább gyengítették. 1960-ban elvált Olivier-től. Ezután tuberkulózis okozta haláláig csak elvétve szerepelt filmekben és színdarabokban.

Vivian Mary Hartley néven született az indiai Dardzsilingben. Apja, az angol származású Ernest Hartley, az indiai lovasság tisztje volt, anyja, Gertrude Robinson Yackje származása nem tisztázott. Állítása szerint ír származású volt, de sokkal valószínűbb, hogy örmény vagy indiai párszi ősei voltak. Szülei a londoni Kensingtonban kötöttek házasságot, 1912-ben. 1917-ben Ernest Hartleyt Bangalorba küldték, míg Gertrude és Vivian Ootacamundban maradt. Vivian Hartley első színpadi fellépése Little Bo Peep szerepe volt hároméves korában anyja amatőr színtársulatában. Gertrude Hartley szerette volna lányába belenevelni az irodalom iránti rajongást, ezért H. C. Andersentől, Lewis Carolltól, Rudyard Kiplingtől olvasott neki történeteket, a görög mitológia történetei mellett. Vivian egyetlen gyerek volt, és 1920-ban anyja az angliai Roehampton Szent Szív Rendházába küldte tanulni. Itt legjobb barátnője Maureen O'Sullivan volt, akinek már ekkor elmondta, hogy "nagy színésznő" szeretne lenni.

Vivian Európában folytatta tanulmányait, majd 1931-ben visszatért szüleihez Angliába. Amikor megtudta, hogy Sullivan filmjeit már játsszák a londoni West Enden, elárulta szüleinek színésznői ambícióit. Mindketten támogatták ebben, és apja segítségével felvették a londoni Királyi Színművészeti Akadémiára (Royal Academy of Dramatic Art, RADA).

1931 végén megismerkedett Herbert Leigh Holmannel, a nála tizenhárom évvel idősebb ügyvéddel. Bár az ügyvéd nem tartotta sokra a "színházi embereket", 1932. december 20-án feleségül vette Viviant, aki ezután megszakította az akadémián (RADA) folytatott tanulmányait. 1933. október 12-én megszületett Suzanne nevű lányuk, de Vivian úgy érezte, hogy a háziasszony szerepét nem neki találták ki. Barátai javaslatára kisebb szerepet vállalt a Things are looking up című filmben, ami egyben debütálását is jelentette. Ügynöke, John Gliddon azt mondta, hogy a Vivian Holman név nem megfelelő egy színésznőnek, és az April Morn művésznevet ajánlotta neki. Ezt ő visszautasította, de felvette a Vivian Leigh nevet. Gliddon beajánlotta őt Alexander Kordának, mint egy lehetséges filmszínésznőt, de Korda visszautasította őt, mert nem találta elég tehetségesnek.

Az 1935-ös The Mask of Virtue című darabban nyújtott szerepéért Leigh kiváló kritikát kapott, amit interjúk és újságcikkek sorozata követett, többek között a Daily Expressben, ahol egy riporter megjegyzi: "egyszercsak villámgyorsan megváltozott az arckifejezése." - Ez volt az első nyilvános említése erős hangulatváltozásainak, melyek igencsak jellemzőek voltak rá. John Betjeman, a későbbi koszorús költő így írt róla: "ő az angol lányos ártatlanság esszenciája". Korda, aki elment a darab nyitó előadására, beismerte korábbi hibáját, és mégiscsak szerződést kötött vele, de ekkor már Vivien Leigh néven (a Vivian helyett). A színésznő folytatta fellépéseit a Mask of Virtue darabban, de mikor Korda javaslatára egy nagyobb színházban lépett fel, kiderült, hogy nem képes kellőképpen érvényesíteni hangját, és túl nagy volt számára a közönség is. Nem sokkal ezután már nem is játszott ebben a darabban. Leigh 1960-ban így emlékezett vissza hirtelen szerzett hírnevére: "Néhány kritikus elég bolond volt ahhoz, hogy kijelentse, hogy nagy színésznő vagyok. Tudtam, hogy ez bolondság és nem szabad ilyet mondani, mert akkora terhet és felelősséget tett a vállaimra, amit egyszerűen nem bírtam el. Évekig tartott, amíg eleget tanultam ahhoz, hogy tényleg olyan legyek, amilyennek már az első fellépésem után állítottak. Olyan buta és kellemetlen helyzet volt. Jól emlékszem arra a kritikusra és sose fogok megbocsátani neki."

Laurence Olivier a The Mask of Virtue-ban látta először Leigh-t, és miután gratulált neki a darabban nyújtott teljesítményéhez, barátság alakult ki közöttük. Közös filmjük, az 1937-es Fire Over England - melyben szeretőket játszottak - forgatása során közel kerültek egymáshoz, és hamarosan szerelmi kapcsolat alakult ki köztük. Ebben az időben olvasta Leigh Margaret Mitchell Elfújta a szél című könyvét, és megkérte amerikai ügynökét hogy ajánlja be David O. Selznicknek, aki tervezte a könyv megfilmesítését. Ekkoriban mondta Leigh egy újságírónak adott interjújában: "kiosztottam magamnak Scarlett O'Hara szerepét". C. A. Lejeune filmkritikus emlékei szerint ebben az időszakban Leigh mindekit meglepett azzal a kijelentésével, hogy: "Olivier nem fogja megkapni Rhett Butler szerepét, de én még megkaphatom Scarlettét. Csak várjanak és meglátják."

Leigh első filmje, aminek az USA-ban is nagy sikere lett, az 1938-es Oxfordi diák (A Yank at Oxford) volt, amiben Robert Taylor, Lionel Barrymore és Maureen O'Sullivan oldalán játszott. A film forgatása alatt elterjedt róla, hogy kiszámíthatalan, és nehéz vele dolgozni. Korda (ügynökén keresztül) figyelmeztette, hogy nem fogja meghosszabbítani vele a szerződést, ha nem változtast viselkedésén. Következő szerepe az 1938-as St. Martin's Lane című filmben volt, melyben Charles Laughtonnal játszott együtt.

Hollywoodban 1938-ban már hatalmas felhajtással keresték a megfelelő színésznőt Scarlett alakításához Selznick Elfújta a szél című új produkciójához. Leigh amerikai ügynöke Myron Selznick ügynökségének embere volt, (Myron David fivére volt) és 1938 februárjában megkérte őt, hogy írja fel a jelentkezők listájára. Ebben a hónbapban David megnézte Leigh legutóbbi két filmjét, A Fire Over England-et és az A Yank at Oxford-ot és ezután már komoly jelentkezőnek tekintette őt. Február és augusztus között megnézte az összes eddigi angliai filmjét, és augusztusra már Alexander Kordával tárgyalt, akivel Leigh-nek szerződése volt a következő évre. Október 18-án George Cukor rendezőhöz írt bizalmas levelében a következőket írta: "Még mindig nagy reményeket fűzök a lányhoz."

Leigh ekkor - látszólag Olivier miatt - Los Angelesbe utazott. Mikor találkozott Olivier amerikai ügynökével, Myron Selznickkel, annak feltűnt, hogy a lányban megvannak azok a képességek, amelyeket bátyja, David keresett Scarlett szerepéhez. Myron elhívta Leigh-t és Olivier-t arra a helyszínre, ahol az atlantai raktár leégését forgatták, és bemutatta Leigh-t a bátyjának. Másnap Leigh elment Selznickhez egy próbaforgatásra, minek utána Selznick a következőt írta feleségének: "Nagy szerencsénk van az új lánnyal; marha jól játszotta Scarlett-et. Megsúgom neked: négy emberre szűkült a választás, ezek: Paulette Goddard, Jean Arthur, Joan Bennett és Vivien Leigh." George Cukor rendező osztotta véleményét, és Leigh "hihetetlen vadságát" dicsérte, aki nemsokára meg is kapta a szerepet.

A forgatás nem volt könnyű Leigh számára. Cukor rendezőt Victor Fleming váltotta fel, akivel a színésznő gyakorta vitába keveredett. Ő és Olivia de Havilland esténkét titokban felkeresték Cukort, tanácsot kérve tőle a szerepükkel kapcsolatban. Leigh jó barátságot kötött Clark Gable-lel, annak feleségével, Carole Lombarddel és De Havillanddel, de nem jött ki jól Leslie Howarddel, akivel érzelmes jeleneteket kellett előadnia a filmben. Tovább nehezítette a dolgát az, hogy voltak hetek, mikor hét teljes napot végigdolgozott, gyakran késő estig, és Olivier is hiányzott neki, aki New Yorkban dolgozott. Leigh Holmannek egy alkalommal ezt írta: "Gyűlölöm Holywoodot. Sose fogom megszokni - úgy utálok itt filmet forgatni."

Az Elfújta a szél azonnali sikert hozott Leigh számára, ő mégis így nyilatkozott egy alkalommal: "Nem vagyok filmsztár - csak egy színésznő vagyok. Egyszerű filmsztárnak lenni: ez egy hamis élet, valótlan értékekkel, ahol csak a hírnév számít. A színházi színésznők sokáig jók tudnak maradni és mindig akadnak érdekes szerepek számukra." A tíz Oscar-díj közül, amit film kapott, ő kapta a legjobb színésznőnek járó díjat, és a New York-i kritikusok körének legjobb színésznőnek járó díját (New York Film Critics Circle Award for Best Actress) is elnyerte. 1993-ban Oscar-szobrocskája 510 000 dollár értékben cserélt gazdát.

1940 februárjában Jill Esmond elvált Laurence Olivier-től és Holman is elvált Leigh-től, bár vele Leigh egész életében jó barátságban maradt. Olivier fia, Tarquin az anyjánál, Esmondnál maradt, Leigh lánya, Suzanne pedig Holmannél. Augusztus 30-án Olivier és Leigh zárt körben házasságot kötöttek a kaliforniai Santa Barbarában - csak a tanúk, Katharine Hepburn és Garrison Kanin voltak jelen. A házaspár hamarosan visszaköltözött Angliába, majd Leigh Észak-Afrikában turnézott - katonákat lelkesítő előadásokon lépett fel - egészen addig, amíg szűnni nem akaró köhögéssel és magas lázzal ágynak nem esett.

1944-ben tuberkulózissal diagnosztizáltálk, de néhány hetes kórházi kezelés után úgy tűnt, teljesen meggyógyult. 1945 tavaszán már a Caesar és Kleopatra című filmet forgatták, mikor kiderült, hogy terhes - nem sokkal később azonban elvetélt. Ekkor súlyos depresszióba esett, melynek mélypontján férje ellen fordult, akit egy alkalommal szóban és testileg is bántalmazni kezdett, majd zokogva a földre hullott. Ez volt ez első nagyobb mániás depressziós idegösszeroppanása, (amit bipoláris hangulati betegségnek is neveznek). Olivier végül megtanulta, hogy ha néhány napos hiperaktivitást tapasztal nála, azt általában egy közelgő depressziós időszak követi, ami rohamba torkollhat, majd elfelejti az eseményt, de ha beszélnek róla, szégyenkezik és bűntudata van miatta. 1946-ra már annyira feljavult Leigh állapota, hogy játszani kezdett egy sikeres londoni produkcióban, Thornton Wilder The skin of our teeth című darabjában, de ekkor készített filmjeinek, a Caesar és Kleopatrának (1945) és az Anna Kareninának (1948) nem volt nagy sikere.

1947-ben Olivier-t lovaggá ütötték, és a szertartáson (amit a Buckingham -palotában tartottak) Leigh is jelen volt. Ezután ő lett Lady Olivier és ezt a címet válásuk után is, egészen haláláig használta. Leigh következő nagyobb szerepe Blanche DuBois volt a West Enden színre vitt A vágy villamosa című Tenessee Williams-darabban. Miután Williams és Irene Mayer Selznick producer megnézték, hogyan alakított a The School for Scandalben és az Antigonéban, neki adták ezt a szerepet, és Olivier-t tették meg rendezőnek. A darab nagy port vert fel, mert számos utalás van benne homoszexualitásra és promiszkuitásra, és egyik szereplője nemi erőszakot követ el. Hamarosan cikkezni kezdtek róla, hogy szabad-e játszani, ami csak fokozta Leigh nyugtalanságát, de mindvégig erős volt a darab fontosságába vetett hite.

1953-ra Leigh állapota eléggé feljavult ahhoz, hogy játszani tudjon Olivier mellett a The Sleeping Prince (Az alvó herceg) című darabban, az 1955-ös évadban pedig Stratford-upon-Avonben Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok, Macbeth és a Titus Andronicus című drámáit adták elő. Telt ház előtt játszottak, és jó kritikákat kaptak - Leigh állapota stabilnak tűnt. Noël Coward South Sea Bubble című darabja is sikeres lett - Leigh-vel játszotta a főszerepet, de hamarosan újra terhes lett, ezért nem játszott tovább ebben a darabban. Néhány héttel később másodszorra is elvetélt, amit újabb hónapokig tartó depressziós időszak követett. 1958-ra Leigh a házasságát már befejezettnek tekintette, és viszony alakult ki közte és Jack Merivale között, aki tudott betegségéről és biztosította Olivier-t, hogy gondját viseli majd. 1959-ben Noël Coward Look after Lulu című komédiájával Leigh ismét sikeres lett, a The Times kritikusa szerint "gyönyörű volt, kellően hűvös és minden szituációt mesterien kezelt."

A színésznő 1960-ban elvált Olivier-től, aki feleségül vette Joan Plowright színésznőt. Ő később önéletrajzában így emlékezett vissza a Leigh-vel töltött problémás évekre: "Mialatt a mániás depresszió gonosz és rejtélyes démona megszállva tartotta - halálos szorításában egyre szorosabban zárva karmai közé - mindvégig sikerült neki megőriznie egyéni higgadtságát - azt a képességet, amivel majdnem mindenki elől elrejtette valódi elmeállapotát, engem kivéve - mert előttem nem lehetett volna."

Leigh Merivale-lel való kapcsolata stabilnak tűnt, de Radie Harrisnek egyszer négyszemközt azt mondta: "inkább legyen rövid élete Larry (Olivier) mellett, mint hosszú - nélküle." A színésznő első férjével, Leigh Holmannel is sok időt töltött. Merivale 1961 júliusa és 1962 májusa között elkísérte Ausztráliába, Új-Zélandra és Latin Amerikába, ahol körutazást tett és - Olivier nélkül is - nagy sikereket ért el; és bár depresszióhullámai nem szűntek, tovább folytatta színházi munkásságát. 1963-ban a legjobb színésznőnek járó Tony-díjat ítélték oda neki a Tovarich című Broadway-musicalban alakított szerepéért. Az 1961-es Tavasz Rómában (The Roman Spring of Mrs Stone) és az 1965-ös Bolondok hajója (Ship of Fools) című filmekben szintén szerepet kapott.

1967 májusában épp Michael Redgrave-vel próbálták Edward Albee A Delicate Balance című művét, mikor ismét megbetegedett tuberkulózissal, de néhány hetes pihenés után úgy tűnt, hogy megyógyult. Július 7-én este Merivale - szokás szerint - fellépésre ment, és amikor éjfél körül hazatért, Leigh már aludt. Körülbelül fél órával később (már július 8-án), mikor le akart feküdni aludni, holtan talált rá a hálószoba padlóján fekve. Leigh valószínűleg a fürdőbe akart kimenni, de tüdeje megtelt folyadékkal, és összeesett. Merivale azonnal tudatta halálát Olivier-vel, akit épp prosztatarákkal kezeltek egy közeli kórházban. Olivier önéletrajzában leírja, hogy azonnal Leigh lakására sietett és mardosó bánat fogta el, amint meglátta a holttestet, amit Merivale az ágyra helyezett. Olivier megadta neki a végső tiszteletet és "csak álltam ott bűnbocsánatért imádkozva minden gonoszságért, ami közöttünk történt". Merrivale-lel közösen elrendezték a temetést.

A holttestet elhamvasztották, és a hamvait a lakása közelében levő tóba szórták - Tickerage Mill mellett, ami az angliai East Sussexben található Blackboys határában fekszik. A temetést St Martin-in-the-Fields templomában tartották, ahol a búcsúbeszédet John Gielgud olvasta fel. Az Egyesült Államokban ő volt az első színésznő, akit a "The Friends of the Libraries at the University of Southern California" is ünnepélyesen elbúcsúztatott. A rendezvényt istentisztelettel egybekötve rendezték, és bemutattak egy válogatást Leigh filmjeiből. Kollégái közül George Cukor mondott búcsúbeszédet.

cikk nyomtatása

Szólj hozzá!