Könyv egy kongói férfi történetéről

Ota Benga, az állatkertben mutogatott ember

Ota Benga története különös történet. Annak ellenére, hogy a következőkben ismertetendő könyv még nem lett lefordítva magyarra, fontos megemlékezni róla, mert Ota Benga története igen jól bizonyítja, hogy a rasszizmus gyökerei milyen mélyen ereszkednek le táptalajukba, az emberi ostobaságba és butaságba. A történet azoknak, akik még sohasem hallottak a human zookról, vagyis az emberkertekről, egyenesen döbbenetes lehet.

_{2008.10.20 23:30ZONA}

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméret

Ota Benga története, ezt se feledjük, 20. századi történet. Azé a századé, amelyben Malinowski és sok más, a kulturális antropológiát megalapozó tudós működött. Azé a századé, amelyben a legnagyobb emberáldozatokat követelő népirtások voltak. Azé a századé, amelyet fényesnek és fejlettnek hiszünk. Ota Benga története nemcsak elgondolkodtató, hanem kijózanító is.

Phillips Verner Bradford Ota Bengáról szóló kötete nagy sláger volt az Egyesült Államokban, vezette a sikerlistákat a kilencvenes évek közepén, pedig nem könnyű könyv. Phillips annak a Samuel Phillips Vernernek az unokája, aki az egyik legjelentősebb Afrika-kutató volt, kalandvágyó és merész felfedező, Belga-Kongó egyik legjobb ismerője.

Phillips Verner Bradford könyvét egy a The New York Timesban az idén megjelent recenzió tette ismerté, ennek az írásnak köszönheti az addig inkább csak egyetemi körökben ismert professzor, hogy népszerű szerző lett.

Ota Benga nagyon kicsi volt, alig százötven centi, fekete hajú, a fogai groteszkül kihegyezve, és bár modern ruhákat viselt, nem hordott cipőt. Pigmeus volt. A majomketrecben élt, egy orangutánnal összezárva, akivel gyakran megverekedett és hempergett, a Bronx Park látogatóinak legnagyobb örömére. A dzsungelhatást az állatkert kreatív tervezői úgy érték el, hogy pálmákat és papagájokat telepítettek a ketrecekbe, ahol a papagájok miatt mindig nagy volt a ricsaj. Az így kialakított élőhelynek persze semmi köze nem volt ahhoz a helyhez, ahol Ota Benga felnőtt és élt.

Az állatkert 1899-ben nyitott, s már akkor fellángolt a vita, van-e lelke egy pigmeusnak, van-e értelme arról beszélni, hogy a ketrecbe zárt Ota emberi lény. A látogatók többsége meg volt győződve arról, hogy a fajfejlődés egy magasabb fokán áll, s nemcsak kulturális, hanem antropológiai értelemben is a kis fekete, furcsa fogú ember felett áll. Hogy az, ha nem is megérdemli a sorsát, de nem illene a fejlett New Yorkba. Nincs helye még Bronx utcáin sem.

_{Ota Benga}

Ota Benga megpróbáltatásai akkor kezdődtek, amikor II. Lipót belga király, nem mellesleg Viktória angol királynő első unokatestvére, meghódította Belga-Kongót, vagyis azt a majd kétmillió négyzetkilométernyi területet, amelynek egy részéből Kongó állam lett. A gyarmatosítók kegyetlenül kihasználták mind a hely adottságait, mind az ott lakókat. A legnagyobb értékű kiviteli cikk az elefántcsont és a gumi volt, az előállításukhoz kényszermunkára fogták a bennszülötteket, és akik nem tudták tartani a kvótákat, azokat kegyetlenül megcsonkították.

Kongó Szabad Államot 1908-ban annektálta Belgium. A lakosság fele a kényszermunkába, a csonkításokba, a megpróbáltatásokba belehalt. Az állam területének jelentős része ekkor a király magántulajdona. Arról sem feledkezhetünk meg – Verne Gyula regényeik rajongójaként pedig hajlanék rá –, hogy a terület felkutatásában segédkezett a királynak az a Henry Morton Stanley is, akinek találkozását Livingstone-nal valószínűleg örökké őrizzük emlékezetünkben. Roger Casement brit diplomatának a bennszülöttek borzalmas sorsát feltáró jelentése után az állam irányítását kénytelen-kelletlen átvette a belga állam. További részletek a Zónában!

Hozzáadom a könyvjelzőhözKüldd ide: DeliciousKüldd ide: DiggKüldd ide: FacebookKüldd ide: myspaceKüldd ide: twitter